- Szóval ennyit rólam, mesélj te – felcsillant a szemem, kíváncsi voltam igazán Angela miféle információkkal tud szolgálni.
- Nincs miről mesélnem. – egyenesen maga elé meredt.
- Hogyhogy? Biztos van valami, szinte egy évig távol voltam! Mi a helyzet Taylorral?
- Hát igen, megkérte a kezem. – vállat vont, majd fanyarul elmosolyodott.
- És neked ez semmi? – hitetlenkedtem.
Önkéntelenül is Angela kezére meredtem, amit erősen tördelt. Valami még sincs rendben. Szeme aggodalmat sugárzott, gyötrődött az biztos. De miért nem osztja meg velem? Mi bántja? Mikor észrevette, hogy figyelem lesütötte a szemét és morgolódott.
- Angela… valami baj van?
- Irina! Semmi! Mesélj még magadról! Kérlek! – hát ez a legfurcsább viselkedés amivel valaha találkoztam.
- Nem. Nekem már tényleg nincs miről! Figyelj szeretném ha elmondanád, hogy mi a bajod, lehet, hogy tudnék segíteni! – próbáltam a szemébe nézni. – Tudod, rám számíthatsz. A barátod vagyok.
- Igen, egy a legjobbak közül. Sajnálom.
- Mit sajnálsz?
- Menned kéne, anyád vár otthon vacsorára.
- Hm, igen. Megkérhetlek arra, hogy holnap, ha felébredtél felhívj?
- Persze. – meg volt zavarodva. Szeme ide–oda cikázott az ajtó és köztem. Felálltam és sóhajtottam egyet.
- Remélem holnap már nem leszel ilyen furcsa. – szemöldökét összehúzta és kinyitotta nekem az ajtót. Épphogy kiléptem a küszöbre, rám csapta az ajtót.
Mitől ez a hirtelen harag? Hát nem ő a legjobb barátnőm? De, még mindig. Neki viszont nem én vagyok.
Már a taxiban ültem, amikor eszembe jutott, amit Angela mondott: Menned kéne, anyád otthon vár vacsorára. Honnan tudta, hogy Erica azt mondta nekem, hogy vacsorára érjek haza? Lehet, hogy csak sejtette… De ez nem létezik. Miért változott így meg?
A konyhából isteni illatok szálltak, síri csönd. Erica az asztalnál ült fejét a kezébe temette. Ez a legrosszabb napom. Mindenkinek van valami baja, vagy mi?
- Óh, anyu! Csak nem apu miatt… vagy szomorú? – leültem mellé a másik székbe és megdörzsölgettem a hátát.
- Ha úgy vesszük… Részben. – arcát kiemelte a kezéből.
- Mi a gond? – még mindig Angela fura viselkedésén járt az eszem.
- Peter. Tudod, ő nagyon rendes srác. – már megint kezdi!
- A maga értelmében, igen rendes. De mi köze neki apához?
- Semmi. Tudod, Peter sajnálja a dolgot és egy kicsit haragszik rád. – remek, mit is vártam volna?
- Anya azt hiszem te nem érted ezt az egészet! Haragudjon rám, mert nem öleltem meg! Nem szeretem már őt! Ha pedig kényszeríteni akarsz, akkor megyek vissza Cana…
- Ne, kérlek Irina! Ne hagyj magamra! Kérlek! – könyörgött. Nem volt szívem megbántani, de értésére kell adnom, hogy állok Peterrel.
- Nem hagylak! Csak kérlek ne próbáld befolyásolni a szerelmi életemet! Tanácsokat adhatsz, de én nem szeretem Petert! Éted? Nem szeretném többet itt látni.
- Jó, értem. Sajnálom, ha úgy tűnt, hogy erőszakos vagyok, de én csak a legjobbat akarom neked megtalálni kicsim!
- Az majd az én dolgom lesz anyukám. – mosolyogtam, majd megöleltük egymást.
Végre tudja mi a helyzet! Ugyan még mindig aggódtam Angela miatt, reméltem, hogy reggel majd felhív és minden rendben lesz. Lezuhanyoztam és bebújtam a jó meleg ágyamba.
Szörnyű álmom volt. Angela szerepelt benne egy óriási városban voltunk, hatalmas felhőkarcolókkal körülvéve. Gonoszan, sőt már kárörvendően meredt rám az utca túloldaláról. Féltem tőle, olyan ijesztően nézett rám. Futásnak iramodtam, de hirtelen előttem termett és csak bámult. Szörnyen félelmetesen, mint egy ördögi lény. Fekete haja rövidre vágva, szanaszét meredt az ég felé, igazából pedig hosszú haja volt, és lófarokba kötve hordta. Ez nem Angela volt. Ez egy egészen másik lány volt, és nem ember az biztos. Menekültem, ő mindig előttem termett és elállta az utamat. Szája szélét ravaszul megnyalta és csukladozó, hörgő hangot adott ki.
Zihálva felébredtem, homlokom tiszta verejték volt. Lenyugtattam magam. Ez csak egy álom volt. Ilyen szörnyetegek nem léteznek. És meg is nyugodtam. Sikeresen visszaaludtam, és reggelig fel sem ébredtem.
- Nincs miről mesélnem. – egyenesen maga elé meredt.
- Hogyhogy? Biztos van valami, szinte egy évig távol voltam! Mi a helyzet Taylorral?
- Hát igen, megkérte a kezem. – vállat vont, majd fanyarul elmosolyodott.
- És neked ez semmi? – hitetlenkedtem.
Önkéntelenül is Angela kezére meredtem, amit erősen tördelt. Valami még sincs rendben. Szeme aggodalmat sugárzott, gyötrődött az biztos. De miért nem osztja meg velem? Mi bántja? Mikor észrevette, hogy figyelem lesütötte a szemét és morgolódott.
- Angela… valami baj van?
- Irina! Semmi! Mesélj még magadról! Kérlek! – hát ez a legfurcsább viselkedés amivel valaha találkoztam.
- Nem. Nekem már tényleg nincs miről! Figyelj szeretném ha elmondanád, hogy mi a bajod, lehet, hogy tudnék segíteni! – próbáltam a szemébe nézni. – Tudod, rám számíthatsz. A barátod vagyok.
- Igen, egy a legjobbak közül. Sajnálom.
- Mit sajnálsz?
- Menned kéne, anyád vár otthon vacsorára.
- Hm, igen. Megkérhetlek arra, hogy holnap, ha felébredtél felhívj?
- Persze. – meg volt zavarodva. Szeme ide–oda cikázott az ajtó és köztem. Felálltam és sóhajtottam egyet.
- Remélem holnap már nem leszel ilyen furcsa. – szemöldökét összehúzta és kinyitotta nekem az ajtót. Épphogy kiléptem a küszöbre, rám csapta az ajtót.
Mitől ez a hirtelen harag? Hát nem ő a legjobb barátnőm? De, még mindig. Neki viszont nem én vagyok.
Már a taxiban ültem, amikor eszembe jutott, amit Angela mondott: Menned kéne, anyád otthon vár vacsorára. Honnan tudta, hogy Erica azt mondta nekem, hogy vacsorára érjek haza? Lehet, hogy csak sejtette… De ez nem létezik. Miért változott így meg?
A konyhából isteni illatok szálltak, síri csönd. Erica az asztalnál ült fejét a kezébe temette. Ez a legrosszabb napom. Mindenkinek van valami baja, vagy mi?
- Óh, anyu! Csak nem apu miatt… vagy szomorú? – leültem mellé a másik székbe és megdörzsölgettem a hátát.
- Ha úgy vesszük… Részben. – arcát kiemelte a kezéből.
- Mi a gond? – még mindig Angela fura viselkedésén járt az eszem.
- Peter. Tudod, ő nagyon rendes srác. – már megint kezdi!
- A maga értelmében, igen rendes. De mi köze neki apához?
- Semmi. Tudod, Peter sajnálja a dolgot és egy kicsit haragszik rád. – remek, mit is vártam volna?
- Anya azt hiszem te nem érted ezt az egészet! Haragudjon rám, mert nem öleltem meg! Nem szeretem már őt! Ha pedig kényszeríteni akarsz, akkor megyek vissza Cana…
- Ne, kérlek Irina! Ne hagyj magamra! Kérlek! – könyörgött. Nem volt szívem megbántani, de értésére kell adnom, hogy állok Peterrel.
- Nem hagylak! Csak kérlek ne próbáld befolyásolni a szerelmi életemet! Tanácsokat adhatsz, de én nem szeretem Petert! Éted? Nem szeretném többet itt látni.
- Jó, értem. Sajnálom, ha úgy tűnt, hogy erőszakos vagyok, de én csak a legjobbat akarom neked megtalálni kicsim!
- Az majd az én dolgom lesz anyukám. – mosolyogtam, majd megöleltük egymást.
Végre tudja mi a helyzet! Ugyan még mindig aggódtam Angela miatt, reméltem, hogy reggel majd felhív és minden rendben lesz. Lezuhanyoztam és bebújtam a jó meleg ágyamba.
Szörnyű álmom volt. Angela szerepelt benne egy óriási városban voltunk, hatalmas felhőkarcolókkal körülvéve. Gonoszan, sőt már kárörvendően meredt rám az utca túloldaláról. Féltem tőle, olyan ijesztően nézett rám. Futásnak iramodtam, de hirtelen előttem termett és csak bámult. Szörnyen félelmetesen, mint egy ördögi lény. Fekete haja rövidre vágva, szanaszét meredt az ég felé, igazából pedig hosszú haja volt, és lófarokba kötve hordta. Ez nem Angela volt. Ez egy egészen másik lány volt, és nem ember az biztos. Menekültem, ő mindig előttem termett és elállta az utamat. Szája szélét ravaszul megnyalta és csukladozó, hörgő hangot adott ki.
Zihálva felébredtem, homlokom tiszta verejték volt. Lenyugtattam magam. Ez csak egy álom volt. Ilyen szörnyetegek nem léteznek. És meg is nyugodtam. Sikeresen visszaaludtam, és reggelig fel sem ébredtem.
