Ajánlat

Derűs reggelre ébredtem, úgy gondoltam a mai napomat semmi nem ronthatja el. A fürdőszobába vettem az irányt, megmosakodtam és lementem a konyhába. Az asztalra egy cetli volt helyezve, amin gondos, szép írással ez állt:
Irina! Elmentem dolgozni, estére itthon leszek! Látogasd meg a barátaidat, vagy csináld azt, amihez kedved van!
Puszi, anyu!
Ha tudná, hogy a barátlátogatáson már túl vagyok… Úgy döntöttem végül is elmegyek vásárolni.
A pláza szinte üres volt, munkanapon nincs valami nagy tömeg. Vettem magamnak egy új nadrágot, kabátot és egy táskát.
A Pizza Italy felé tartottam, amikor egy ismerős arc köszönt nekem.
- Irina? Komolyan? Hogy kerülsz ide? Szia! – vigyorgott rám Hayden, akit nem sorolnék a legjobb barátaim közé, de jól megvagyunk.
- Hazajöttem Canadából. – mosolyogtam vissza. – Anyámat elhagyta apu és úgy gondoltam jólesne neki, ha hazajönnék.
- Hát persze! – arca megértő volt, hatalmas szőke szempillái mögül pillogott rám.
- Nincs kedved velem enni? Épp most készültem a pizzériába.
- Szuper! Persze! – mindig furcsálltam, milyen közvetlen mindenkivel. Talán megtaláltam az új legjobb barátnőmet?
Elmeséltem mindent neki, amiket Angelanak is. Szóba hoztam, hogy Angela tegnap milyen furcsán viselkedett. Emlegetett szamár.
- Nézd, ott van! – meredtem Angelara aki az oszlop mögött állt, a fejét kidugta és engem figyelt. Biztosan észrevette, hogy én is figyelem, farkasszemet néztünk. Vékony szemöldökeit összehúzta és úgy tűnt, közelebb akar jönni. De mégsem jött.
- Miért néz így rád? Haragszik valamiért vagy mi? – csodálkozott Hayden.
Fújtam egyet. – Nem tudom. Most már tudod, mit értettem a furcsa viselkedésen. – Hayden hevesen megrázta a fejét, hogy érti.
Hazakísért, majd megbeszéltünk egy újabb találkát szombatra. A derült, ragyogóan napsütötte napnak vége lett, mert esni kezdett az eső. Erre igazán nem számítottam. Gyorsan az eresz alá siettem, hogy ne ázzak meg. A táskámban kotorásztam, a lakáskulcsot kerestem.
Hallottam, hogy bejött valaki a kertkapun, így arra kaptam a fejemet. Azt gondoltam anyu ért haza korábban.
Angela állt a kapuban két másik lánnyal maga mellett. Soha életemben nem láttam még őket. És mit akarnak? Kezdtem megijedni ettől a bizarr viselkedéstől.
- Ez az! – morogtam, amikor kiráncigáltam a kulcsot. Reszkető kézzel a zárba nyomtam. Hátrapillantottam; Angela és a két fura csaj felém igyekeztek. Elfordítottam a kulcsot és bemenekültem a házba. Mit akarnak tőlem?
Bereteszeltem az ajtót. A telefonom megcsörrent, és a hirtelen keltett zajtól felugrottam. Csak a telefonom az! Paranoiás lennék?
- Tessék? – szóltam bele elfúló hangon. – Micsoda? Hát ez… ez nagyszerű! Mikor menjek? Holnap. Rendben! Ott leszek, köszönöm visz hall.
Egy irodából telefonáltak, új alkalmazottakat keresnek egy újságíró céghez, és a főnököm szólt pár jó szót az érdekemben. Ez rendes tőle, bár sosem bírtam annyira a pasast! London, újságírás… mi kell még? Barátok…

Változások

- Szóval ennyit rólam, mesélj te – felcsillant a szemem, kíváncsi voltam igazán Angela miféle információkkal tud szolgálni.
- Nincs miről mesélnem. – egyenesen maga elé meredt.
- Hogyhogy? Biztos van valami, szinte egy évig távol voltam! Mi a helyzet Taylorral?
- Hát igen, megkérte a kezem. – vállat vont, majd fanyarul elmosolyodott.
- És neked ez semmi? – hitetlenkedtem.
Önkéntelenül is Angela kezére meredtem, amit erősen tördelt. Valami még sincs rendben. Szeme aggodalmat sugárzott, gyötrődött az biztos. De miért nem osztja meg velem? Mi bántja? Mikor észrevette, hogy figyelem lesütötte a szemét és morgolódott.
- Angela… valami baj van?
- Irina! Semmi! Mesélj még magadról! Kérlek! – hát ez a legfurcsább viselkedés amivel valaha találkoztam.
- Nem. Nekem már tényleg nincs miről! Figyelj szeretném ha elmondanád, hogy mi a bajod, lehet, hogy tudnék segíteni! – próbáltam a szemébe nézni. – Tudod, rám számíthatsz. A barátod vagyok.
- Igen, egy a legjobbak közül. Sajnálom.
- Mit sajnálsz?
- Menned kéne, anyád vár otthon vacsorára.
- Hm, igen. Megkérhetlek arra, hogy holnap, ha felébredtél felhívj?
- Persze. – meg volt zavarodva. Szeme ide–oda cikázott az ajtó és köztem. Felálltam és sóhajtottam egyet.
- Remélem holnap már nem leszel ilyen furcsa. – szemöldökét összehúzta és kinyitotta nekem az ajtót. Épphogy kiléptem a küszöbre, rám csapta az ajtót.
Mitől ez a hirtelen harag? Hát nem ő a legjobb barátnőm? De, még mindig. Neki viszont nem én vagyok.
Már a taxiban ültem, amikor eszembe jutott, amit Angela mondott: Menned kéne, anyád otthon vár vacsorára. Honnan tudta, hogy Erica azt mondta nekem, hogy vacsorára érjek haza? Lehet, hogy csak sejtette… De ez nem létezik. Miért változott így meg?
A konyhából isteni illatok szálltak, síri csönd. Erica az asztalnál ült fejét a kezébe temette. Ez a legrosszabb napom. Mindenkinek van valami baja, vagy mi?
- Óh, anyu! Csak nem apu miatt… vagy szomorú? – leültem mellé a másik székbe és megdörzsölgettem a hátát.
- Ha úgy vesszük… Részben. – arcát kiemelte a kezéből.
- Mi a gond? – még mindig Angela fura viselkedésén járt az eszem.
- Peter. Tudod, ő nagyon rendes srác. – már megint kezdi!
- A maga értelmében, igen rendes. De mi köze neki apához?
- Semmi. Tudod, Peter sajnálja a dolgot és egy kicsit haragszik rád. – remek, mit is vártam volna?
- Anya azt hiszem te nem érted ezt az egészet! Haragudjon rám, mert nem öleltem meg! Nem szeretem már őt! Ha pedig kényszeríteni akarsz, akkor megyek vissza Cana…
- Ne, kérlek Irina! Ne hagyj magamra! Kérlek! – könyörgött. Nem volt szívem megbántani, de értésére kell adnom, hogy állok Peterrel.
- Nem hagylak! Csak kérlek ne próbáld befolyásolni a szerelmi életemet! Tanácsokat adhatsz, de én nem szeretem Petert! Éted? Nem szeretném többet itt látni.
- Jó, értem. Sajnálom, ha úgy tűnt, hogy erőszakos vagyok, de én csak a legjobbat akarom neked megtalálni kicsim!
- Az majd az én dolgom lesz anyukám. – mosolyogtam, majd megöleltük egymást.
Végre tudja mi a helyzet! Ugyan még mindig aggódtam Angela miatt, reméltem, hogy reggel majd felhív és minden rendben lesz. Lezuhanyoztam és bebújtam a jó meleg ágyamba.
Szörnyű álmom volt. Angela szerepelt benne egy óriási városban voltunk, hatalmas felhőkarcolókkal körülvéve. Gonoszan, sőt már kárörvendően meredt rám az utca túloldaláról. Féltem tőle, olyan ijesztően nézett rám. Futásnak iramodtam, de hirtelen előttem termett és csak bámult. Szörnyen félelmetesen, mint egy ördögi lény. Fekete haja rövidre vágva, szanaszét meredt az ég felé, igazából pedig hosszú haja volt, és lófarokba kötve hordta. Ez nem Angela volt. Ez egy egészen másik lány volt, és nem ember az biztos. Menekültem, ő mindig előttem termett és elállta az utamat. Szája szélét ravaszul megnyalta és csukladozó, hörgő hangot adott ki.
Zihálva felébredtem, homlokom tiszta verejték volt. Lenyugtattam magam. Ez csak egy álom volt. Ilyen szörnyetegek nem léteznek. És meg is nyugodtam. Sikeresen visszaaludtam, és reggelig fel sem ébredtem.

Második esély

- Annyira hiányoztál kincsem! – Erica szeme csillogott, tárt karokkal közeledett felém.
- Te is nekem anyu! Canada elég messze van Londontól.
Az anyám Erica. Irtó jó fej, egyben a legjobb barátnőm. Mindent megosztok vele, tényleg mindent. Londonban születtem és persze feltörekvő karrieremnek köszönhetően Canadába utaztam, hogy sikeres újságíró legyek. Főleg azért jöttem haza, mert apám tudatta anyámmal, hogy elhagyja, és tudom, hogy teljesen ki van szegény készülve. A másik ok, hogy most októberben leszek 22 éves, és szeretném anyával megünnepelni. Meg persze régen láttam…
Mikor még a repülőn ültem, azon gondolkoztam vajon Erica megbocsát e amiért összevesztem vele. Ja ezt nem is mondtam? Hát… nem véletlen. Mikor eldöntöttem, hogy Canadába megyek dolgozni, Erica teljesen kiborult. Nem akart elengedni, mint egy szem gyerekét, de végül apám rávette, hogy felnőtt vagyok, had éljem az életem. De úgy látszik megbocsájtott, felesleges volt aggódnom.
Feltrappoltam az emeletre, ahol kicsiny kis szobám volt. Semmit nem változott, ledobtam a bőröndöket és kipakoltam a ruháimat.
- Irina gyere le légy szíves! – szólt Erica lentről.
- Mi az anyu? – összefonta kezeit és mogorván nézett rám. – Még fél perce sem vagyok itthon, máris valami bűnt követtem el? – pislogtam értetlenül. Arca máris derült lett.
- Emlékszel még Peter O’Neilre?
- Igen, de nem értem, hogy jön ide. – értetlenül meredtem rá. Még szélesebben elvigyorodott. És mögüle kilépett Peter. Sziporkázó mosolya majd’ meg vakított.
- Hát te meg mit keresel itt? – a volt barátom. Igen. Anyám imádja, szerinte ő a tökéletes pasi és mindig próbál vele újra összehozni. Ezt a tervezgetős, egyből szervezkedős oldalát nem szeretem Ericának!
- Anya nem meg mondtam, hogy…
- Jól van, csak azt akartam, hogy boldog légy,a mikor újra hazajössz.
- Boldogabb lettem volna, ha nincs itt Peter. – morogtam az orrom alatt, csak magamnak.
- Szia, Irina! Úgy örülök, hogy újra látlak. – nevetett Peter és széttárta karjait, hogy megöleljen. Gyorsan kinyújtottam a kezem és inkább kezet ráztam vele. Arcáról lehervadt a mosoly, látszik, hogy nem örült neki. – Hát jó. – dörmögte.
Diákszerelem. Buta voltam és ostoba. Nem tudtam, hogy nekem mi a jó. Gyerek fejjel belementem ebbe a románcba és azóta sose tudok kimászni belőle… Köszi anyu!
- Ha nem gond, el kell mennem, vásárolni, elfelejtettem elhozni a neszesszeremet, amiben a fogkefém meg ilyenek voltak. Nemsokára jövök. – mentegetőztem. Közben pedig egészen máshová akartam menni.
- Rendben. Vacsorára gyere vissza! – dörmögte anyám, láthatóan fel volt háborodva.
- Sziasztok!
Fogtam egy taxit és ismerős utcák felé vettük az irányt. Marler Roadra érkeztünk és én kiszálltam. Megpillantottam a halvány narancssárgára festett házat, a kert csak úgy pompázott a színes virágoktól és a dísznövényektől. Örömmel láttam, hogy a rozsdabarna Chevrolet Aveo ott parkol a felhajtón. Becsöngettem, fél percet sem kellett várnom, már nyílt is az ajtó.
- Irina hát itt vagy annyira hiányoztál! – ugrott a nyakamba Angela a legjobb barátnőm. Készülhet egy kiadós dumcsi partira!
- Ó ha te tudnád, hogy nekem mennyire hiányoztál! – megszorongattam, de hirtelen elhúzódott és megvakarta a tarkóját.
- Nos igen, biztos vagyok benne. – arca komolyabb lett és behívott.
Nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltozást, de biztosan nem komoly. Minden úgy volt, ahogy emlékeztem: a kandalló melege betöltöttem az egész helységet, vanília illatú gyertyák voltak mindenfelé. A parketta hangosan ropogott a lábam alatt. A fekete bőr garnitúra ugyanúgy állt, mint régen. Egyedül a függöny változott. Teljesen emlékeztem, hogy tengerkék függöny lógott az ablak előtt, nem pedig bíbor színű sötétítő alatta halvány babarózsaszín függönnyel.
- Foglalj helyet! Beszélgessünk kicsit, mesélj el mindent ami történt veled Canadában! – leült a kanapéra és üdítőt töltött a poharunkba.
Belefogtam mondandómba. Elmeséltem, hogy milyen unalmas minden hely a barátok nélkül és, hogy kezdtem híres újságíróvá válni.

Előszó

Rohantam, ahogy csak bírtam, a lábamat mégis csak egyre lustábbnak és gyöngébbnek éreztem. Mintha lefelé húzna valami áramlat, amitől csak lassulok és lihegek. De ekkor megláttam a fényt, amit kerestem. Megszaporáztam lépteimet, és újult erővel indultam neki a végtelennek. Szemem káprázott, csak érzéki csalódás vagy megtaláltam, amit keresek? Pedig mindjárt ott voltam. Karnyújtásnyira az életemtől.
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy küszködve nyújtogattam a kezem, de mintha valami hátulról elkapott volna, ezzel meggátolva, hogy elérjem, amit akarok… Mérges voltam, igazán. Dühös, hogy a kezem nem engedelmeskedik, hogy miért nem hosszabb. Dühös, hogy sírtam és már megint túl érzékenyen kezeltem a dolgokat. A legfontosabb viszont, azt éreztem, hogy félek. Mert valaki a kapucnimat húzkodja, és kiabál, hogy álljak meg. Vajon csak most kezdett el kiabálni, vagy már régóta ordibál. A fülem zsongott, megfordultam.
Teljesen ledöbbentem, amikor egy pici, vörös hajú, szeplős lány, boci szemekkel néz rám, apró keze a kapucnimat szorongatja. Ugye ez csak egy álom?